Beltane Tüzei
A fák virágai illatot árasztottak a hűvös tavaszi éjszakában, és a levegő megtelt a föld friss, zöld illatával. A dombok oldalán, ahol a kis falu tanyázott, a tűz már magasra emelkedett, és a lángok tánca megvilágította a táncoló árnyakat. Beltane, a tavaszi ünnep, elérkezett, és a világ megtelt az öröm és az új élet ígéretével.
A falu lakói összegyűltek, hogy ünnepeljék a termékenység isteni szövetségét, amely évről évre újra és újra megújítja a természetet. Az emberek virágos koszorúkat tettek a fejükre, és színes ruháikban boldogan táncoltak a körben. A tűz fénye megvilágította arcukat, miközben hangos nevetésük betöltötte a levegőt. De a legfontosabb pillanat még hátra volt.
A tisztáson, a falu szélén, egy hatalmas fát díszítettek fel, melynek törzse az évek során megélt minden örömöt és bánatot. Ezt a fát, mely az élet és a halál örök körforgását jelképezte, minden évben feldíszítették a legszebb virágokkal, szalagokkal és friss levelekkel. A fa alatt, egy szentélyben, a szertartásra készülődtek.
Az emberek szétszóródtak, és egy kis térben elcsendesedtek. Az alig hallható szél susogása, a tűz pattogása és a távolban lévő hegyek halkan mormoló hangja adták a környezet ritmusát. A levegőben valami mágikus érzés volt, mintha az egész természet lélegzetvételnyi szünetet tartana, hogy átadja magát a szentségnek.
Az Istennő, a föld édesanya, kiemelkedett a körből. Finom, zöld levélből és virágokból készült ruháját még az éjszaka hűvös fuvallata sem tudta megrezgetni. Szemei, mint a friss tavaszi eső, csillogtak, és minden mozdulata mintha maga a természet ébredése lett volna. Felfedte hosszú, barna haját, és miközben a tűz felé sétált, a föld magától megváltozott körülötte. A fák hajoltak, és a virágok újra felnyíltak, hogy tisztelettel köszöntsék őt.
A férfi Isten, akit a falu papja öltöztetett, szintén megjelent. Az ő lépteinél az ég sötétsége halványulni kezdett, és minden egyes lépésével egyre több fény öntötte el a tájat. Arca férfias, mégis lágy vonású volt, szemei, mint az égbolton ragyogó csillagok, fénylették meg az alig hallható, szertartást. Rúna-írások díszítették a mellkasát, a termékenység és a férfi erejének szimbólumai.
A két isten, az Istennő és az Isten, most egymás szemébe néztek. Az egész világ mintha megállt volna, és minden élő dolog egyetlen pillanatra összeszedte lélegzetét. A tűz és a levegő, a föld és a víz mind együtt rezegték a ritmusukat, mintha szent tanúi volnának annak az egyesülésnek, amely már régóta elrendeltetett.
A férfi és a nő, az isteni pár, az éjszaka közepén összefonódtak. Az Istennő, akinek a kezeiben a föld virágai és a fák gyümölcsei pihentek, most átadta magát az Isten ölelésének. Az Isten, aki a nap sugaraival és a termékeny talaj erejével teli, magába olvasztotta az Istennőt. Egyesülésük egy hirtelen, világos fényt szült, amely a tisztást átjárta.
A körülöttük táncolók felkészültek arra, hogy a szertartás teljesen kibontakozzon. A tűz magasra csapott, és minden egyes szikra egy új élet reményét hozta. A két isten ajkairól egy halkan zengő varázslat kúszott elő. Egy imádság volt ez, amely összekötötte őket a földdel, az éggel, a vízzel és a levegővel. A táncosok, akik körbeállták őket, minden egyes mozdulatukkal belevitték a szertartás ritmusába az élet örök áramlását.
Egy pillanatra minden elcsendesedett, mintha a világ saját lélegzetét tartotta volna vissza. A föld magába szívta a fényt, és az új élet kezdete elindult. Az Isten és az Istennő egyesülése nem csupán a szertartásra vonatkozott, hanem magára a világegyetemre. A teremtés titkait hozták el a szíveken, és e titok áramlott keresztül mindenen, ami él.
A táncosok végül a tűz körül összegyűltek, hogy ünnepeljék az istenek áldását. Az éjszaka, amelyen a fény és a sötétség összeértek, most visszahúzódott a távoli tájra. Az Istennő és az Isten együtt táncoltak a csillagok alatt, és a világ boldogan ünnepelte a termékenység, az élet és a szeretet megújulását.